Úgy látszik, ahogy megy az idő előre- de fogalmazhatnék úgy is, ahogy idősödöm, egyre nosztalgikusabb leszek. Elsősorban a fejemben kutakodok emlékek után, de ha a szülői házba kerülök- szerencsére élnek  a szüleim,- akkor aztán belevetem magam a kissé szoruló fiókok húzogatásába, a csipkés függönykével takart üveges vitrinek nyitogatásába, és megszállottan kutatok gyerek- és kamaszkori emléknyomok után.

Naplót nem keresek , mert nem vezettem, viszont sokat festettem, rajzoltam, leveleztem az unokatesómmal, fényképeztem, hímeztem, agyagoztam, varrtam stb. Egyedül kötni nem kötöttem, egy pár Barbie baba zokninál többre nem futotta a híres türelmemből- az egy sima egy fordított monoton ritmusa rettenetesen idegesített.

De visszatérve a szekrényfiókokra, nyomok bőven vannak a múltamból. És szerencsére nem csak én múltamból, de még a nagymamáméból és a nővérei múltjából is.  Ők már nem élnek, de egy-két szép teáscsésze, villa, ruhacsipke , üvegékszerek felidézik őket magukat is.

A kedvencem egy hímzett, kék csipkegallér. Az érdekessége, hogy kézzel készült, valami lehelet finom fehér anyagra varrták és két darabból áll. Gondolom, a blúz nyakkivágására is kézzel öltögethették. Nagyon sajnáltam, hogy csak az egyiket őrizhetem- azt gondoltam a párja valahová eltűnt, miután Ica nénje-nagymamám testvére- meghalt, és az ingóságait elszállíttattuk... Aztán egy beszélgetés során , véletlenül kiderült, hogy a másik kék kis gallér az egy szem húgomnál van, aki szintén azt hitte, hogy a másik fele elveszett. ...Lám, milyen igazságosan  alakította ezt így a Sors....

Itthon viszont nagyon szeretek selejtezni. Élvezettel gyűröm szemetes zacskókba a már nem hordott nadrágokat, bolyhossá viselt kardigánokat, elnyúlt nyakú pamutpólókat- amikből vissza szoktam szedegetni egy adagot, mert jó lesz az még koszos munkákhoz, tűzománcozáskor a rézlap polírozáshoz stb.- elöregedett gumijú "mackónadrágokat", és azokat a melltartókat, amelyekből, ha egyszer kibújt a merevítő, akkor nincs az a varrócérna, ami kis lukat befoltozná, hogy többé azon ne jöjjön ki. Szóval kegyetlenül selejtezem ezeket.

Az anyukám varrta, pontosan méretre szabott ruharemekekkel viszont nem tudok ilyen kegyetlenül elbánni....még mit nem!!! Ott van pl. a mohazöld ruhám, amit igaz, hogy hat éve varrt, és szűk már, de bele fogok még abba fogyni.  Hiszen bőven hagyott benne varrásbőséget, ki is lehet engedni. A rozsdabarna szoknya- top párosítással már más a helyzet, azokból tuti nem lehet kiengedni, és a szoknya, háááát, biztos nem jön már ebben az életben a fenekemre...huh, de kínos, belátni... De mégsem dobom ki, olyan szép rajta a hímzés.

Aztán ott van még az a gyönyörű aranybarna, selymes tapintású, aranygombos Burda szabásmintás blézer, ami még...óh Istenem, főiskolás koromban készült!!! Kb. 15 éve őrizgetem!!! Mindene különleges: az anyaga, a szabása, gallérja, derékban a szűkítők, ujja szabása. Vagy a gyönyörű virágokkal telehímzett, gyöngyöcskékkel díszített barackszínű tunika, amit annyi ünnepnapon, esküvőn, fényes vacsorán viseltem, hogy csupa jó emléket idéz- dehogy szabadulok meg tőlük!

És mihez kezdjek a kisfiam kinőtt kis rugdalózóival? Öt hónapos múltjából sok ingóság még nincs, de a pincénkben már nagy nylon zacskók jelzik, hogy bizony ő is nődögél. Természetesen a legtöbb ruhácska újabb kisbabákhoz kerül majd, tovább adom a családban. Vannak, amik visszakerülnek a barátokhoz, mert kölcsön kaptuk, visszavárják. Persze van egy két darab, amit nem is kell visszaadnom, és nem is fogok elajándékozni, mert kiemelt szerepük volt a kisfiam életében. Pl.: abban hoztuk haza a kórházból, mikor megszületett. Egy világoskékben, aminek a színe  nagyon jól áll a fehér bőréhez, vöröses hajához, először fordult hátról hasra. Kissé  viseletesebb darab, de a kis állatos applikációk nagyon aranyosak rajta.  Elkezdtem tehát azon gondolkodni, hogyan mentsek meg valamit belőle. 

Ekkor jött az ötlet, hogy emlékmentő játékot fogok készíteni belőle.

Rögtön elkezdtem anyagokat, szalagokat illesztgetni hozzá, hogy anyagban, színben, struktúrában, felületben mi illik hozzá, mi nem. Ekkor még nem tudtam mi lesz belőle, csak annyit, hogy a kis figurákból tuti meg akarok tartani. Így az összeset ki is vágtam. Méretüknél fogva mindenképpen kicsi dologra gondoltam, ekkor ugrott be a puha játékkocka gondolata.  Mindet végül nem használtam fel, zsúfoltnak éreztem az anyagok pöttyeivel. Íme a végeredmény:

Nagyon kíváncsi voltam, mit szól hozzá a kisfiam, végül ő meggyőzött, hogy jó munkát végeztem :-)

Remélem, sokáig játszik még vele!