Most  kellene jönni annak a résznek, hogy ki vagyok, mikor és hol születtem, hová és mettől meddig jártam általános iskolába, középiskolába, főiskolára, egyetemre., stb, stb, stb...adatok halmaza.

Szerintem az ember nem adatok halmaza! Szerintem, amik igazán meghatároznak, azok a leülepedett, részünkké vált élmények. Személyiségünk alkotóelemei, akárcsak a mindennapjaimat megédesítő  mézcseppek a konyhapulton. Igen, igen, tudjátok, azok, amik véletlenül elhullanak, mikor vajas mézes kenyeret eszek. Persze csak utólag veszem észre őket, ha rájuk esik a napfény és gyönyörködhetek a borostyánszínükben. Vagy beléjük tenyerelek, és az ujjbegyeimről nyalogathatom le a maradék édességüket- emlékeként a már megevett kenyérkének.

Két meghatározó mézcseppem idézem most fel, mindkettő a nagyapáimat juttatja eszembe. Az anyai nagyapám egy tanyán élt, a szülővároskámtól kb. hat kilométerre. Igazi parasztember volt, a szó jó értelmében. Tőle kaptam a vidék, a végtelen láthatár, a hagyományok szeretetét. Kb. egy holdas telkén gémeskút is hórihorgaskodott. 10-12 éves lehettem, mikor észrevettem, hogy a kutat körbe vevő fapala, hogy milyen újszerű, izgalmas  rajzfelület! Fogtam, kivittem a zsírkrétáim, festékeim és nekiálltam a kedvenc mesekönyvem ihlette figurákkal telerajzolni. Boldog voltam, mert újdonságként hatott a fára rajzolás, a függőleges felület, a nagy méret. Az azóta flow- hatásként leírt érzés beszippantott. Itt és így született meg az első önálló kiállításom- biztos voltam benne, hogy a csirkéknek, tyúkoknak nagyon tetszett., mivel szemmel láthatólag nagy élvezettel szedegették a pondrókat a kidekorált kút körül.

Másik élményem a városi nagyapámhoz kötődik. Az ő házába vittek haza, miután megszülettem. 7-8 éves lehettem, mikor a karácsonyi készülődésben eltört egy üveggömb- akkoriban még nem műanyag kínai volt a karácsonyfa dísze. Nagyon sajnáltam, mert szerettem, ráadásul egy hatos szett része volt, hiányzott volna a szememnek a fáról. Jött a nagy ötlet, hogy én bizony összeragasztom! Nekiálltam az iskolai technokol rapidom-mal, kis sámlira ültem és belefeledkeztem a munkába. A végeredmény nem volt valami tetszetős, talán nem is dicsértek meg a felnőttek érte, de ez nem is fontos. Sokkal lényegesebbet tudtam meg magamról: azt,  hogy mire vagyok képes a két kezemmel.  Megtapasztaltam azt az  alkotó erőmet, amit tulajdonképp  a mai napig az élet minden területén, sokrétűen használok.